62/5. A rejtett ammóniatartály — Begördülés Belcastel állomásra

Monsieur Vaneau nem siette el a választ. Lassan benyúlt a mellényzsebébe, majd előhúzta a sokat látott, régi ezüst zsebóráját. Egyetlen halk pattanással felnyitotta a fedelét, felületére pillantott, majd nyugodtan visszacsúsztatta.
– Pontosan három perc múlva Belcastel állomásra érkezünk – jegyezte meg elgondolkodva, mintha csak az időjárásról értekezne. – És ha a számításaim nem csalnak, a helyi rendőrbiztos már a peronon várakozik.
– Ön teljesen megőrült! – csattant fel az elegáns hölgy, s megpróbálta elrántani a kezeit. – Semmiféle jogalapja nincs arra, hogy visszatartson!
– A jogalap rendkívül prózai, madame – fordult felé Vaneau, hangjában a megszokott, száraz eleganciával. – A hűtőberendezés nem a kalapok formázására szolgált, hanem a hamisított sajtóklisék épségének megőrzésére a folyamatos dörzsölődés közben. A kliséken szereplő gravírozott sorszámok elárulták a műhely eredetét.
Laurent kalauz megszeppenten bólintott, miközben a szerelvény alatt hirtelen élesen csikordultak meg a fékek. A csomagok elmozdultak a felső polcokon, a folyosó lámpája pedig pislákolni kezdett, ahogy az Intercontinental Express zökkenve megállt a sötétbe burkolózó Belcastel állomáson.
Az ajtó szinte azonnal kitárult, s két egyenruhás nyomozó lépett a fülke elé. A vezetőjük rögvest a hölgyre emelte a tekintetét.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a verneuil-i bankjegymásoló hálózatban való részvételért! – mondta a tiszt.
– ...mely társaság éppen most veszítette el a legkiválóbb vegyészét – fejezte be a mondatát Vaneau, miközben a hölgyet elvezették.
A peronon feltűnt egy szürke köpenyes új utas. Szorongva lesett körbe, feszülten szorítva magához egy viaszosvászonba tekert csomagot, amiből halk fémes zúgás szűrődött ki. Vaneau csendesen figyelte a férfit, miközben az ajtók újra bezáródtak.