62/1. A vaspántos kalapdoboz — Esti robogás Verneuil felé

Laurent kalauz mély sóhajjal törölgette meg az izzadt homlokát, miközben a vonat magabiztosan robogott tovább a sötétedő éjszakában Verneuil felé.
– Monsieur Vaneau, el sem hiszem, hogy ez a menetjegy-nyomdás ügy ilyen gyorsan elsimult – jegyezte meg a kalauz, és megkönnyebbülten a VIP kocsifolyosó falának támaszkodott. – Remélem, a következő megállóig végre béke és nyugalom lesz ezen a szerelvényen.
– A remény igen nemes emberi tulajdonság, Laurent – válaszolta Monsieur Vaneau száraz eleganciával, miközben egy hajszálvékony porszemet pöckölt le a zakója hajtókájáról. – Azonban a vonatokon ritkán utazik együtt a béke és a vaspántos kalapdoboz.
Laurent a folyosó végén álló új utasra pillantott. Az elegáns hölgy láthatóan komoly fizikai küzdelmet folytatott a méretes, vastag fémpántokkal lezárt kartondobozzal, amely minden egyes sínkanyarban gyanúsan csörrenő hangot adott ki.
– Csak nem gondolja, hogy a kalapja készült tömör vasból? – kérdezte a kalauz halkan, elhűlve.
– Egy hölgy kalapdivatja kiszámíthatatlan – mosolyodott el elnézően Vaneau. – De amikor egy kalapdobozból ütemes fémzsaj és halk folyadékcsobogás hallatszik, az ember óhatatlanul eltöpreng a modern divat praktikumán.
Az előkelő hölgy hirtelen hátrafordult, s amikor meglátta, hogy a folyosón figyelik, zaklatottan a legközelebbi fülke ajtajához húzta a szokatlanul súlyos málhát. Laurent aggódva lépett egyet előre.
– Monsieur Vaneau… a hölgy mintha elfelejtett volna jegyet mutatni felszálláskor.
– Ne kapkodjon, Laurent – intette nyugalomra Vaneau. – A kalapoknak és a titkoknak saját idejük van.