60/7. A pántos kottafüzet — Feszült percek Varelmont előtt

A 6-os fülke tolóajtaja erre szinte azonnal felpattant. A zaklatott új utas állt a küszöbön, felgyűrt ingujjal, kezein halvány, elmaszatolódott nyomdafesték-foltokkal. Szemei ingerülten cikáztak a folyosón egybegyűltek között.
– A magánszféra megsértése súlyos vétség ezen a vonaton, uram! – csattant fel a férfi, miközben testével próbálta eltakarni a fülke mélyén csillogó, páncélozott kottatartót. – Csupán egy teljesen szokványos zenei szerkezetet próbálok beállítani. A mesterségemhez tartozik!
– A megszokottnál talán kevesebb benne a dallam, de jelentősen több a sárgaréz alkatrész – jegyezte meg Monsieur Vaneau szelíden, miközben tekintetét a férfi ujjhegyeire függesztette. – Különösen lenyűgöző az a friss viasznyom, ami a fém pántok sarkán maradt.
Herr Lindner, aki még mindig a gyűrött zsebkendőjét morzsolgatta, félénken közelebb lépett.
– Mondja, uram, ez a szerkezet nem fog felrobbanni? A feleségem rendkívül érzékeny a hirtelen zajokra!
– Kizárt dolog, kedves uram – nyugtatta meg Vaneau a rettegő utast. – A nyomdahengerek ritkán robbannak. Legfeljebb sorszámozott hamisítványokat gyártanak éjszaka.
A zaklatott utas szája megszeppent résre nyílt. Tekintete Laurent kalauzra, majd a fiatal nőre tévedt, aki gyanakvóan szorította magához a hegedűtokját.
– Ön… Ön téved! – dadogta a férfi, de a hangjából minden határozottság elpárolgott. – Ez csupán egy egyedi hangvilla-kollekció!
– A hangvillák ritkán hagynak fekete koromnyomot az ember hüvelykujján – felelte M. É. V. elegáns mosollyal.