59/2. A műszerész kottája — Éjszakai suhanás Savigny felé

Monsieur Vaneau óvatosan felemelte a vörös viasszal lepecsételt tekercset, miközben hüvelykujjával végigsimította a finomacél vésők polírozott szélét.
– Látja, Laurent? A komolyzenét sokan vádolják azzal, hogy hiányzik belőle a matematikai precizitás – jegyezte meg elgondolkodva. – Ezek a zárfeltörő szerszámok és finomfúrók viszont meglehetősen egzakt dallamot játszanak.
– De hol lehet a Stradivariusom? – csuklott el a fiatal nő hangja, miközben kétségbeesetten szorongatta zsebkendőjét. – Marival előtt még nálam volt! Amikor felszálltam, egy fekete kalapos úriember olyan előzékenyen segített feltenni a tokot a csomagtartóra…
– Az udvariasság az éjszakai vonatokon ritkán fakad pusztán felebaráti szeretetből – mutatott rá Vaneau száraz mosollyal. – Különösen, ha az illetőnek szintén volt egy megszólalásig hasonló, ám akusztikailag jóval nehezebb hegedűtokja.
Laurent kalauz idegesen igazította meg az egyenruhája gombjait.
– Uram, azt akarja mondani, hogy a tolvaj még mindig a szerelvényen tartózkodik?
– Nem csupán a szerelvényen, drága Laurent, hanem feltehetően a szomszédos folyosószakaszon – mondta Vaneau. – A vörös viaszba nyomott monogram és e különleges szerszámok pontosan elárulják a tulajdonos mesterségét.
– Herr Lindner! – hűlt el a kalauz, és gyorsan fellapozta az utasjegyzéket. – A hatos fülke új utasa!
– Akkor látogassuk meg a művész urat – bólintott Vaneau. – Kíváncsi vagyok, milyen áriát ad elő, amikor meglátja saját készletét.