58/6. A botladozó utas — Párás éjszaka Marival után

Laurent kalauz megtörölte az izzadt homlokát, és elégedetten nézett a feltakarított folyosóra.
– Nos, Monsieur Vaneau, úgy tűnik, a csipkeernyős hölgy rejtélye végleg elrendeződött – jegyezte meg. – Bár bevallom, a sárgaréz alkatrészek látványa még mindig nyugtalanít.
– A tárgyak ritkán okoznak galibát önmagukban, Laurent – válaszolta Émile Vaneau szelíden, miközben tekintete a szomszédos fülke ajtajára tévedt. – Sokkal inkább a tulajdonosaik túlzott sietsége.
A zárt ajtó mögül halk, szabályos ketyegés szűrődött ki, amelyet egy sűrű szitkozódás követett, amint a sötét köpenyes utas láthatóan másodszor is felborított valamit a szűk helyiségben.
Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját, kinyitotta, és egy pillanatig némán nézte.
– Pontosan nyolc perc múlva Beaumont állomásra érkezünk – mondta nyugodtan. – És sejtelmem szerint az új útitársunk táskája nem titkos dokumentumokat rejt, hanem egy meglehetősen elhamarkodottan beállított mechanikus ébresztőórát.
– Csak nem egy újabb veszedelmes bűnöző? – hűlt el Laurent.
– Dehogy – mosolyodott meg Vaneau száraz eleganciával. – Csupán egy pékmester, aki retteg attól, hogy lekési a hajnali friss szállítmányt. Ám a sötétben még a legjámborabb pék is képes világfi álarcát ölteni.
A vonat füttyentett, és a nehéz vaskerekek ütemes csikorgással gyorsultak fel. Az Intercontinental Express nekilendült, maga mögött hagyva Marival állomás párás lámpafényeit. Az éjszaka visszatért a VIP hálókocsira, ám a kerekek zakatolása már egy újabb történet halk előszelét hordozta.