58/1. A nehéz csipkeernyő — Éjszakai suhanás Marival felé

A kerekek ritmikus kattogása újra betöltötte a folyosót, ahogy az Intercontinental Express elhagyta Solesmes fénylő peronját, és visszatért a szuroksötét éjszakába. Laurent kalauz kimerülten támaszkodott a fülkeajtó keretének, s homlokáról megtörölte a verítéket.
– Hál’ istennek, ennek is vége – sóhajtotta. – Esküdni mertem volna, Monsieur Vaneau, hogy a hamisító elszalad, mielőtt a nyomozók fellépnek a vonatra.
– A kapkodás a dilettánsok kiváltsága, kedves Laurent – válaszolta Vaneau, miközben lassan elrakta az ezüst zsebóráját. – A jól megszervezett bűntény mindig türelmet igényel. Ugyanúgy, mint annak a leleplezése.
A fődetektív tekintete a folyosó sötétebb sarkába tévedt. Az újonnan felszállt, előkelő tartású hölgy a plüssülés szélén ült, s mindkét kezével mereven szorította a csipkés napernyőt. Bár az éjszaka közepén jártak, a kiegészítő láthatóan elválaszthatatlan volt tőle, ráadásul amikor a szerelvény egy váltón zökkent, a finom csipke alól tompa, fémes koppanás hallatszott.
– Bocsásson meg, madame – lépett közelebb Laurent készségesen. – Segíthetek feltenni a csomagját a tartóra? A napernyője kissé... kényelmetlennek tűnik abban a szögben.
– Hozzá ne merjen érni! – csattant fel a hölgy meglepően éles hangon, s a napernyőt még szorosabban a kebléhez vonta. – Ez egy nagyon érzékeny, családi ereklye. Ha akár egyetlen fémbordája is megsérül, a felelősség az Ön társaságát terheli!
Monsieur Vaneau egy halk bólintással kísérte a jelenetet, szeme sarkából figyelve a szőnyegre hulló apró, fekete porszemcséket, amelyek a csipke szegélyéből peregtek alá.
– Marival állomásig még bőven lesz időnk vigyázni az ereklyére – jegyezte meg a detektív olyan nyugalommal, ami Laurent-t azonnal elgondolkodtatta: vajon máris kezdetét vette a következő fejtörő?