57/2. Az ezüstveretes bőrönd — Ütemes zökkenők Montbrison után

A magas úriember kifogástalanul szabott sötétszürke kabátot viselt, s olyan gondos óvatossággal egyensúlyozott a zakatoló vagonban, mintha legalábbis élesített gránátokat szállítana. Minden egyes döccenőnél a bőrönd mélyéből finom, fémes koccanás hallatszott, mintha több tucat apró ezüstkanál ütközne egymásnak egy bársonybetétes dobozban.
– Megengedné, uram, hogy segítsek a csomaggal? – lépett hozzá Laurent kalauz, miközben még mindig a zsebkendőjével törölgette a homlokát a nemrég lezajlott letartóztatás izgalmai után.
– Szó sem lehet róla! – felelte az új utas kissé túlzott határozottsággal, és közelebb húzta magához a nehéz táskát. – Rendkívül törékeny... művészi kellékek.
– Művészi kellékek – ismételte meg halkan Monsieur Vaneau, aki a fülkeajtónak dőlve, kávéscsészéjét egyensúlyozva figyelte a jelenetet. – Milyen figyelemreméltó, hogy a selyemszálas kottapapírok után most a kemény fémek ritmusa költözik a folyosóra. Bár bevallom, a puszta vázlatok ritkán koccannak ennyire tompa, ólmos hangon.
Az úriember egy pillanatra megtorpant, s szürke szemeivel gyanakvóan méregette az ősz hajú detektívet.
– Ön talán szakértője a szépművészeteknek, uram?
– Csupán az utazási szokásoknak, kedves uram – mosolyodott el Vaneau nyájasan. – Az utasok többsége ugyanis nem szorítja úgy a hóna alá a csomagját, mintha az élete múlna rajta. Különösen nem akkor, ha a bőrönd sarka máris egy apró, sárgaréz forgácsot hagyott a futószőnyegen.
Laurent rögtön a padlóra pillantott, s a csillogó fémrészecske láttán idegesen nyelt egyet. A szerelvény ekkor gyorsítani kezdett, s a sötétségben feltűntek a Saint-Germain felé vezető pálya hűvös jelzőfényei.