56/6. Megálló Montbrisonban — A papírkészlet titka

A sziszegő fékek fémes hangja megtörte a folyosó csendjét, miközben az Intercontinental Express lassan begördült a sárga lámpafényben úszó Montbrison állomásra. Az üvegajtók mögött a peronon már két szigorú tartású, sötét köpenyes alak várakozott.
– Laurent úr, kérem, nyissa ki a kocsiajtót – fordult a kalauzhoz Vaneau szelíd mosollyal. – Úgy vélem, a helyi hatóságok nem szeretnek a huzatban ácsorogni.
A kalauz remegő kézzel fordította el a kulcsot. A nehéz ajtó kinyílt, s a nyomozók határozott léptekkel léptek a vagonba. A vezetőjük hűvös tekintettel mérte végig a kisaszonyt, aki kétségbeesetten szorította magához a fekete hegedűtokot.
– Célestie Vernet kisasszony? – kérdezte a felügyelő halkan, ám ellentmondást nem tűrő hangon. – Letartóztatom Önt a törvény nevében, az állami bankjegynyomda papírkészletének eltulajdonításában való bűnrészesség miatt.
– De én csak… én csak kottákat szállítottam! – hebegte a lány, s arca hófehérre vált.
– Selyemszálakkal átszőtt, vízjelezett kottákat – egészítette ki Vaneau nyájasan. – Kiváló műfaj, bár a dallama meglehetősen monoton a pénzverdében.
A nyomozók átvették a tokot, és kíséretükben elvezették a megriadt fiatal nőt. Laurent kalauz megkönnyebbülten törölte meg az izzadt homlokát, miközben a peronon zakatoló mozdony gőze elnyelte a távozó léptek zaját.
– Rendkívüli füle van a hamis hangokhoz, Monsieur Vaneau – sóhajtott a kalauz.
– Csupán a jó nevelés és a hiányzó hegedűhúrok játéka, drága barátom – felelte Vaneau, s az ablak felé fordult.
A fémcsikorgás jelezte, hogy a szerelvény újra mozgásba lendül. Ekkor a kocsi túloldaláról egy magas úriember lépett a folyosóra, kezében egy szokatlanul súlyos, ezüstveretes bőrönddel, melyből halk, ütemes koccanás hallatszott minden egyes zökkenőnél.