56/5. A könnyű hegedűtok — Csendes suhanás Montbrison felé

– Megengedne egy óvatlan megfigyelést, kisasszony? – fordult udvariasan az új érkezőhöz Vaneau, amint a szerelvény kiegyensúlyozott ritmusban gyorsult a sötét éjszakában. – A hegedűtokja szokatlanul csendes, viszont a tartása alapján feleolyan nehéz, mint amennyit egy tisztességes Stradivari nyomna.
– A hangszerem csomagolásához senkinek semmi köze! – felelte szipogva a fiatal nő, s közelebb szorította magához a fekete tokot.
– Természetesen – bólintott a detektív. – Csak a kalauzunk idegrendszerét kímélném. Laurent úr az imént még azt hitte, egy kalapdoboz forgatja fel a bankjegygyártást, s félek, egy üres hangszerdoboz végképp aláásná a szolgálati készségét.
Laurent idegesen megköszörülte a torkát, és félénken rásandított a tokra.
– Nem üres! – vágta rá felháborodva a hölgy. – Kotta van benne!
– És némi finom nyomdai selyempapír, gondolom – fűzte hozzá szárazon Vaneau.
Émile Vaneau ekkor elővette régi ezüst zsebóráját, s egyetlen halk kattanással kinyitotta. A számlapot nézte egy hosszas pillanatig, majd visszacsatolta a láncára.
– Pontosan kilenc perc múlva Montbrison állomásra érkezünk. A helyi nyomozók bizonyára méltányolni fogják a hamisítványokhoz használt egyedi kottapapírok eredetét.
– Honnan… honnan tudja? – sápadt el a nő, s a folyosó üvegablakára tapasztotta a kezét.
– A tények néha meglepő zenei hallással rendelkeznek – mosolyodott el Vaneau. – A sorszámozó szerkezet ugyanis mit sem ér a megfelelő papír nélkül, amit Ön épp most szállított volna a társának.
A kalauz halkan felsóhajtott, miközben a szerelvény már lassítani kezdett Montbrison jelzőlámpái előtt.