55/7. A ritmusos szerkezet — Közeledés Elberen felé

A megviselt kalapos úr megpróbált észrevétlenül visszahúzódni a fülke sarkába, ám a keskeny tér gátat szabott a menekülési kísérletnek.
– Remélem, nem szándékozik erőszakkal felnyitni a magántulajdonomat, Monsieur – mondta rekedten, miközben a fatok kattogása mintha némileg felgyorsult volna.
– A kíváncsiságom ritkán ölt erőszakos formát – jegyezte meg Vaneau könnyedén, majd lassan benyúlt a mellényzsebébe.
Eljön a pillanat. Émile Vaneau előveszi régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézi. Majd nyugodtan megszólal:
– Pontosan nyolc perc múlva Elberen állomásra érkezünk. És amíg Laurent úr felkészül a begördülésre, talán tisztázhatjuk, miért tartalmaz egy családi óra finom sárgarézport és egy átalakított kottatartó rekeszét.
Laurent kalauz értetlenül hunyorított.
– Kottatartót? De hiszen ez egy közönséges fadoboz!
– Külsőre valóban az – válaszolta Vaneau száraz mosollyal. – Ám a sarokpántok elhelyezkedése pontosan megegyezik a bécsi zenekar utazóládáival. A benne ketyegő szerkezet pedig nem az időt méri, hanem perceken belül elégeti a rejtett lajstromot, amint a belső rugó eléri a végpontját.
A kalapos úr arca hirtelen felvette a frissen meszelt fal árnyalatát.
– Ön... Ön képtelenségeket beszél! – dadogta.
– Lehetséges – hagyta rá a fődetektív derűsen. – Ám a kabátja ujján csillogó sárgarézpor meglehetősen prózai bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a reteszt nemrégiben reszelővel alakította át.