55/6. A kattogó fatok — Éjszakai suhanás Elberen felé

– A pontosság erény, uram, de a csomagja mintha túlzottan is ragaszkodna az időméréshez – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, nyugodt hangon, miközben tekintete a csomagtartón pihenő sárgaréz pántos dobozra tévedt.
A megviselt kalapos úr összerázkódott, és mélyebbre húzta a kalapját a fülke homályában.
– Csupán egy családi óra – felelte szaggatottan. – Kissé hangos a szerkezete, de semmi köze senki máshoz.
Laurent kalauz megtorpant a fülke ajtajában, kezében a jegykezelő fogóval, és gyanakvóan felvonta a szemöldökét.
– Az Intercontinental Expressen a csomagok általában hallgatnak, uram. Kivéve természetesen a szalonkocsi csembalóját és Vaneau úr észrevételeit.
– Különös óra lehet, amely nem óraművi egyenletességgel ketyeg, hanem tizenhatos ritmusban döccen – fűzte hozzá Vaneau könnyedén. – A sárgaréz pántok körüli finom karcolások pedig arról árulkodnak, hogy a fedelet nemrégiben, meglehetősen sietve szerelték vissza.
A kalapos úr feszülten megmarkolta a kabátja hajtókáját.
– Megkérdőjelezi a szavamat, Monsieur?
– Egyáltalán nem – mosolygott a detektív. – Csupán azt tapasztaltam, hogy a megviselt kalapok tulajdonosai ritkán szállítanak ritka zsebszerkezeteket Elberen felé anélkül, hogy ne néznének átlagosan félpercenként a válluk felett.
A fátyolos hölgy halk sóhajjal lépett közelebb a folyosóról.
– Ha szabad megjegyeznem... a doboz illata nem műszerolajra, hanem friss gyantára és fenyőpácolásra emlékeztet.
– Parancsolja, hogy leemeltessem a közeledő Elberen állomásán, Vaneau úr? – kérdezte Laurent elgondolkodva.
– Oh, dehogy – válaszolta Émile Vaneau derűsen. – A rejtélyek, mint a jó kávé, igénylik a megfelelő pihentetést.