55/4. A hamis szonáta — Éjszakai suhanás Avermes felé

A szürke köpenyes fiatalember habozva visszalépett, utat engedve a kis társaságnak.
– Bár a zenei kritikát mindig készséggel fogadom, uraim, a kottáim kizárólag magáncélú gyakorlatra szolgálnak – próbálkozott még egy erőtlen mosollyal az utas, miközben próbálta a bőrtáskát a pamlag mögé csúsztatni.
– A határőrség tisztjeinek névsora ritkán örvend nagy népszerűségnek a hangversenytermekben – jegyezte meg Vaneau, miután egyetlen kecses mozdulattal kihúzott egy pergamenlapot a szétnyitott kottatartóból. – Bár be kell vallanom, a fúga szerkezete egészen figyelemreméltó. A basszuskulcsnál szereplő nevek különösen szigorú ütemmutatót követnek.
Laurent kalauz döbbenten hajolt közelebb.
– Ez... ezek valóban az avermesi tisztek rangjai! De Monsieur Vaneau, hogyan került a rejtjeles lista egy hegedűdarab közepe közé?
– Nagyon egyszerűen, Laurent. A mesterkulccsal kinyitott zár után a sárgarézpor nemcsak a csatra, hanem a lapok szélére is rátapadt. A mi fiatal barátunk sietett, és nem vette észre, hogy a fémreszelék árulkodó nyomot hagyott.
A fátyolos hölgy megkönnyebbülten sóhajtott fel a fülke ajtajában.
– Tehát a bátyámat ért vádak alaptalanok voltak?
– Teljes mértékben, madame – bólintott Vaneau, majd lassan előhúzta a zsebóráját, és felpattintotta az ezüstfedelet. – És mivel pontosan tíz perc múlva megérkezünk Avermes állomására, azt javaslom, Laurent barátom hívja fel a csendőrség figyelmét egy rendkívül dallamos, ám annál törvénytelenebb küldeményre.