55/2. A néma kottatartó — Éjszakai suhanás Avermes felé

Monsieur Vaneau óvatosan a szomszédos fülkeajtóra pillantott, ahová a zeneszerző tanítványa bezárkózott. A folyosó rezes csillogásán finom porszemek táncoltak a szerelvény egyenletes kattogására.
– Ha a kották valóban könnyűek, Laurent, a zeneszerző vagy rendkívül léha dallamokat szerzett, vagy a papír mögött valami egészen más lapul – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával, miközben a négyes fülke előterében megállt.
Laurent kalauz gyanakvóan méregette a lezárt fülkeajtót.
– Csak nem azt sejti, uram, hogy a fiatalember nem is zeneművet szállít? De hisz a piros viaszpecsét teljesen sértetlennek látszott!
– A viasz rendkívül hálás anyag – válaszolta a detektív szelíden. – Meglágyul, ha meleg közelébe kerül, majd kihűlve pontosan úgy néz ki, mintha sosem nyúltak volna hozzá. A vasúti fűtőtestek pedig köztudottan nagylelkűek a hővel.
A folyosó sötétebb kanyarulatából ekkor előlépett a fiatal, fátyolos hölgy. Kesztyűs kezével feszülten szorította a rézkorlátot, tekintete riadtan vándorolt a detektív és a kalauz között.
– Uram... – szólalt meg szaggatottan a fátyol mögül. – Ön azt mondta, a papír néha nehéz. De mi van akkor, ha a kottatartóban nem dallamok, hanem nevek lapulnak?
Vaneau halk, udvarias meghajlással nyugtázta a kérdést.
– A nevek, kisasszony, a legnehezebb küldemények a világon. Különösen, ha egy pecsétes kottatartóban utaznak Avermes felé.