55/1. A pecsétes kottatartó — Robogás Chantelle felé

Az Intercontinental Express lassan elhagyta Saint-Mireux gőzben úszó peronját, s újra felvette egyenletes ritmusát a sötét éjszakában. Laurent kalauz zsebkendőjével megtörölte homlokát, s megkönnyebbült sóhajjal támaszkodott a folyosó rézkorlátjának.
– Hál’ istennek, legalább ez a kalapdoboz-ügy elintéződött! – mondta szaggatottan a kalauz. – Bár bevallom, a fémes ketyegéstől még most is megborzongok.
– A mechanika hálás jószág, Laurent – jegyezte meg Monsieur Vaneau száraz eleganciával. – Csak akkor okoz kellemetlen meglepetést, ha rossz kezekbe kerül. Mint például a zeneszerzőkébe.
A folyosón haladó szürke köpenyes új utas ekkor hirtelen megtorpant. Két kezével szorosabban magához szorította a viaszpecséttel lezárt, szokatlanul könnyű kottatartót, s riadt tekintettel nézett a detektívre.
– Zeneszerzők? – kérdezte a férfi kapkodva a levegőt. – Uram, Ön talán azt állítja, hogy egy ártatlan kézirat veszélyes lehet?
– Csupán arra utaltam – válaszolta Vaneau szelíden –, hogy a papír néha jóval nehezebb, mint az öntöttvas. Különösen, ha a pecsét alatt nem csupán hangjegyek lapulnak.
– Ez tiszta kotta! A mesterem műve Chantelle felé! – tiltakozott remegő hangon a szürke köpenyes, majd gyors léptekkel besietett a fülkéjébe, s magára rántotta az ajtót.
Laurent értetlenül vakarta meg a sapkája szélét:
– Miért ijed meg valaki egy egyszerű dallamtól?
– Úgy tűnik – mosolyodott el halkan Vaneau –, hogy Saint-Mireux-t ugyan elhagytuk, de az újabb rejtély tónusa már megadta az alaphangot.