53/8. A lelakatolt kalapdoboz — Száguldás Belcastel felé

Az Intercontinental Express kerekei egyenletesen kattogtak a síneken, ahogy Auberoche füstös sziluettje lassan elenyészett a sötétedő tájban. Laurent kalauz elégedetten sóhajtott fel, miközben zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát.
– Hálistennek, Monsieur Vaneau! – mondta megkönnyebbülten. – Újabb veszedelmes bűnözőt adtunk át a hatóságnak. Úgy érzem, Belcastel felé végre nyugodt, eseménytelen utunk lesz.
– A remény csodálatos erény, kedves Laurent – válaszolta Vaneau, miközben kényelmesen visszasétált a hálókocsi folyosójára. – Ám a vasúti közlekedés sajátságos törvényszerűsége, hogy amint egy rejtély leszáll a vonatról, a tőszomszédságában azonnal fellép egy másik.
Laurent értetlenül hunyorgott, s a folyosó vége felé pillantott, ahol az Auberoche-ban felszállt fiatal hölgy éppen a négyes fülke ajtajával viaskodott. Karjában görcsösen ölelte a különös, nehéznek tűnő kalapdobozt.
– Észrevette a kisasszony csomagját, Laurent? – kérdezte a detektív száraz mosollyal.
– Egy közönséges kalapdoboz, uram – felelte a kalauz. – A hölgyek rendkívül kényesek a divatos fejfedőikre.
– Kétségkívül – bólintott Vaneau. – Csakhogy a kalapdobozokat ritkán szerelik fel két masszív sárgaréz lakattal. S ami még feltűnőbb: amikor a hölgy felszálláskor a korláthoz ütötte a doboz oldalát, az nem a karton tompa puffanásával, hanem tiszta, fémes csendüléssel válaszolt.
Laurent elhűlve meredt az ősz úriemberre.
– Csak nem azt állítja, hogy...?
– Nem állítok semmit – vágott közbe nyájasan Vaneau. – Csupán megfigyelek. Belcastelig még bőven van időnk, hogy kiderítsük, miért hord valaki páncélozott kalapot.