53/7. A nehéz tok titka — Begördülés Auberoche-ba

– A hetes fülke lakója nem zenész, kedves Laurent – fordult a kalauzhoz Vaneau, miután néhány lépéssel közelebb intette a megszeppent tisztviselőt. – És a táskájában sem egy nehéz hangszer lapul.
A szürke köpenyes utas feszülten nyitott ajtót a halk kopogásra. Laurent ijedten hátrahőkölt, de Vaneau előlépett, és kivonta mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Egy pillanatra megállt, rápillantott a számlapra, majd halkan megszólalt:
– Pontosan három perc múlva Auberoche állomásra érkezünk.
– És ezt miért kell nekem tudnom? – törölgette homlokát az új utas reszkető kézzel.
– Mert a nyomdafesték szaga még a legfinomabb bőrön is átüt – mosolyodott el Vaneau. – Mindenki azt hitte, a valcourt-i eset után a sárgaréz por mesterkulcsokra utal. Ám a maga nehéz tokja nem kulcsokat, hanem a királyi bankóprés hiányzó rézdúcait rejtette.
– Ez képtelenség! Maga csak egy... – kezdte a férfi, de mielőtt Vaneau kimondhatta volna az elkövető nevét, a vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a folyosó lámpásai vadul kilendültek.
Kerekek csikordultak, poharak csörrentek, s az Intercontinental Express lassan begördült Auberoche füstös peronjára. Az ajtó kinyílt, s a helyi nyomozók határozott léptekkel léptek a kocsiba.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a hamisításhoz használt rézdúcok eltulajdonítása miatt! – harsant a rendőrbiztos hangja.
– ...egy meglehetősen gyenge muzsikus – fejezte be félbeszakadt mondatát Vaneau elegáns hajlással.
A gyanúsítottat elvezették. A szerelvény lassan újra mozgásba lendült Belcastel felé. A peronról egy fiatal hölgy lépett fel a kocsiba, aki meglepő módon egyetlen üres, de gondosan lelakatolt kalapdobozt szorongatott a karjában. Vaneau csendesen követte tekintetével, majd elégedetten zsebre tette óráját.