53/6. A nehéz bőrtok — Léptek Auberoche felé

A kalauz mélyet sóhajtott, miközben megkönnyebbülten végigsimította az egyenruhája gombjait.
– Bízom benne, Monsieur Vaneau, hogy az út hátralévő részében a legnagyobb izgalmat már csak egy félrecukrozott tea jelenti majd.
– A tea kiegyensúlyozottsága valóban kulcskérdés, kedves Laurent – felelte Vaneau, miközben tekintete a folyosó végén eltűnő kalapos úr után tévedt. – Ám attól tartok, legújabb utastársunk poggyásza jóval több meglepetést tartogat, mint egy adag szárított gyógynövény.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy máris gyanús Önnek valaki? – nyögött fel Laurent elhaló hangon.
– Dehogy gyanúsítom. Csupán megfigyelem – igazította ki a detektív száraz mosollyal. – Egy úriember, aki úgy hordoz egy hegedűtok méretű bőrtáskát, mintha az tömör ólomból öntött golyókkal lenne teli, vagy rendkívül nehéz muzsikát játszik, vagy egyáltalán nem muzsikus.
A folyosó csendjében éles, dupla kattanás hallatszott a hetes fülke felől: az új utas gondosan magára zárta az ajtót. Vaneau lassan elmosolyodott, s a zsebéhez nyúlt.
– Mondja, Laurent, mi a következő megállónk?
– Auberoche, Monsieur. De még jó negyven percünk van addig.
– Kiváló – bólintott a fődetektív. – Pontosan ennyi időre lesz szükségem ahhoz, hogy kiderítsem, a nehéz bőrtok tulajdonosa kottát, vagy valami egészen mást igyekszik elrejteni a kíváncsi tekintetek elől.