53/3. A kattanó zár titka — Közeledés Valcourt-hoz

A harmadik fülke ajtaja lassan, gyanakvó csikordulással résnyire nyílt. A sötétkék kabátos utas rémülten ugrott egy lépést hátra, mintha maga a vonatszörnyeteg akarná elnyelni, és görcsösen kapaszkodott a folyosó korlátjába.
– Ez… ez kibújt! – suttogta rekedten, miközben a résben megjelent a fekete kalapos úr sápadt, verejtékező arca. – Mondtam én! Bent gyanús dolgok készülnek!
– Csupán a csomagomat próbáltam biztonságba helyezni – szabódott fojtott hangon a fekete kalapos úr, miközben görcsösen szorította a meglepően könnyű bőrönd fogantyúját. Szemeiben feszült rettegés bujkált. – A zár akadozott… semmi több!
– A zárak ritkán akadnak el ok nélkül, különösen, ha finom sárgarézpor fedi a kulcslyukat – jegyezte meg Monsieur Vaneau fanyar, mégis végtelenül nyugodt mosollyal. – És a pánik, kedves uram, ritkán használ a finommechanikának.
– Ön szerint én… én szándékosan…? – hápogott a fekete kalapos, miközben a sötétkék kabátos utas gyanakvóan a táskájára mutatott.
– Az a táska túl könnyű ahhoz, hogy ruhák legyenek benne, de túl drága ahhoz, hogy üresen cipelje! – vágta rá a sötétkék kabátos. – Mi van benne, uram?!
Monsieur Vaneau ekkor lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és elővette régi ezüst zsebóráját. Egyetlen halk pattintással kinyitotta a fedelét, pillantást vetett a mutatókra, majd elégedetten bólintott.
– Pontosan hat perc múlva Valcourt állomásra érkezünk – mondta csendesen, s óráját visszacsúsztatta a zsebébe. – Ahol a helyi nyomozók rendkívül hálásak lesznek, ha nem a folyosón, hanem a teáscsészék mellett fejezzük be ezt a sajátos mechanikai megbeszélést.
A szerelvény fékjei ekkor távolról sípó hanggal szorították meg a kerekeket, jelzésül, hogy a tettek ideje hamarosan elkövetkezik.