53/2. A sötétkék kabátos félelme — Száguldás Valcourt felé

A szerelvény egyenletes robogással vágott át az éjszakán Valcourt felé. A harmadik fülke retesze mögött halk matatás hallatszott, mintha a fekete kalapos úr átrendezné a berendezést. Laurent kalauz még mindig a fülkeajtót méregette, amikor a szomszédos ajtó halk csikordulással kinyílt, és a sötétkék kabátos utas lépett ki a folyosóra.
– Uraim! – suttogta riadtan, szorosan magára tekerve kabátja gallérját. – Hallották ezt? Valami kaparászik a fal túloldalán! Pont ott, ahol az az ember elbarikádozta magát!
– Nyugalom, kedves uram – lépett közelebb Monsieur Vaneau, s halk, megnyugtató kézmozdulattal csillapította a férfit. – Egy vasúti kocsiban sok minden kaparászhat. A huzat, a fa hőtágulása, vagy akár egy túlságosan óvatos utastárs türelmetlen ujjai.
– De hisz láttam! – pattogott a sötétkék kabátos, s tekintete idegesen cikázott a fülkék között. – A bőröndje... az a táska teljesen üresnek tűnt! A fogantyúja meg sem feszült. Mégis úgy szorította, mintha az élete függne tőle! Mi van, ha valami veszélyes van benne?
– A veszélyes tárgyak általában nehezek, uram – jegyezte meg a detektív száraz mosollyal. – Egy túlságosan könnyű bőrönd viszont sokkal több kérdést vet fel. Laurent, kérem, hozzon egy csésze teát zaklatott utasunknak. Úgy sejtem, érdekes percek várnak ránk Valcourt előtt.
Laurent bólintott, bár a keze még mindig enyhén remegett, miközben elsietett a büfékocsi irányába. Vaneau ekkor egy lépéssel közelebb lépett a harmadik fülke ajtajához. Odabent apró, fémes zörrenés hallatszott – mintha egy sárgaréz szerkezet finom fogaskerekei kattantak volna helyre.