51/2. A nehéz kottatáska — Sárgaréz nyomok a küszöbön

Laurent kalauz szorongva gyűrögette az egyenruhája gombját, miközben a hatos fülke zárva maradt ajtaját leste.
– Monsieur Vaneau, Ön szerint veszélyben vagyunk? – suttogta feszülten a kalauz. – Az a táska… amikor lezökkent a padlóra, a teljes kocsi megremegett! Egyetlen kottatár sem nyom ennyit, hacsak nem bronzba öntötték a hangjegyeket.
– Vagy ha a zeneszerző kifejezetten nehézményezte a kritikusok véleményét – jegyezte meg Émile Vaneau egykedvűen, miközben tekintetét a fülke ajtaja alatti résre szegezte.
A hatos fülkéből hirtelen apró, fémes rezgés suttogása szűrődött ki, majd egy tompa, nehéz koppanás követte. A fiatal hölgy halk, fojtott szitkozódása még a vastag faajtón át is tisztán hallatszott.
– Benézzek a kulcslyukon, Monsieur? – kérdezte Laurent, s már hajolt is volna előre.
– Dehogy, Laurent. A kíváncsiság szép erény, de a kulcslyukon át nyert perspektíva ritkán nyújt elegáns rálátást az igazságra – tartotta vissza a kalauzt Vaneau egy finom kézmozdulattal. – Inkább nézze meg azt a fémforgácsot ott, a küszöb szélén.
Laurent lehajolt, és valóban: egy parányi, sárgásan csillogó porszemcse pihent a sötétkék futószőnyegen.
– Sárgaréz… – hűlt el a kalauz. – Ugyanolyan por, mint amit Varelmontban találtunk!
– A véletlenek néha meglepően ragaszkodnak ugyanahhoz a fémötvözethez – felelte a fődetektív száraz mosollyal. – Úgy tűnik, Chantraine előtt még vár ránk egy apróbb közjáték Saint-Calais állomásán.