392/2. Az új boríték — Sietős léptek

A könyvek egyike, egy impozáns enciklopédia terjedelmes kötete, csattanással landolt a fülke szőnyegén. A zaklatott úriember azonnal hátraugrott, mintha legalábbis egy felbőszített viperára lépett volna, miközben a viaszpecsétes levelet görcsösen a mellkasához szorította.
– Ne haragudjon, uram – kapkodott a levegő után a könyves hölgy, s próbált lehajolni a megmaradt toronnyal a kezében. – A gravitáció ma különösen rosszindulatú.
– A gravitációval nincs semmi baj, kisasszony – szólalt meg Monsieur Vaneau szelíden, miközben könnyed mozdulattal felvette a földre hullott kötetet, s átnyújtotta a hölgynek. – Csupán a sietséggel, ami a legtöbb tárgyat váratlan röppályára kényszeríti.
A zaklatott utas szemei riadtan rebbentek Vaneau-ra. A kabátja hajtókája alá próbálta rejteni a vörös viasszal lezárt borítékot, ám a sötétkék kabátos és a sötét köpenyes utas feszült tekintete így is a papíron ragadt. Laurent kalauz épp ekkor lépett közelebb, hogy rendet tegyen.
– Segíthetek a poggyásszal, uram? – kérdezte Laurent, de az új utas szinte elhúzódott tőle.
– Nem! Nincs semmi poggyászom. Csak... egy helyet keresek. Egy csendes helyet – dadogta az úriember, és idegesen megérintette a borítékon lévő különös, félhold alakú pecsétet.
– A csend viszonylagos fogalom egy haladó vonaton – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – De a fülkék kiválóan alkalmasak a gondolkodásra. Vagy az olvasásra, mint látjuk.
A zaklatott férfi nem válaszolt, gyors léptekkel továbbállt a folyosón, miközben a kíváncsi tekintetek hálója lassan rászorult.