391/7. A viaszpecsétes borítékok — A háló kirajzolódik

– De… de kihez megy az „igazi érték”? – dadogta az energikus úr, az arcán a megértés és a pánik furcsa keverékével. – Mi csak… mi csak egy láncszem voltunk!
– Pontosan – bólintott Vaneau, mintha csak megerősítést kapott volna. – Egy láncszem egy olyan hálóban, amelynek minden pontja egy-egy hamis címzett, és mindegyikük arra szolgál, hogy elrejtse a valódi célt. Gondolják csak el, uraim: ha minden levél üres, és a címzettek is kitaláltak, akkor mi marad? A szállítás mechanikája. A futárok útvonala. A rendszer, amely önmagában is üzenet.
A sötét köpenyes utas, aki eddig csak reszketett, most hirtelen felkapta a fejét. – A rendszer üzenet? – kérdezte rekedten.
– Igen – felelte Vaneau. – Ez a borítékrendszer nem arról szólt, hogy mit tartalmaz, hanem arról, hogy hová tart. Minden hamis címzett egy koordináta. Egy koordináta egy bonyolult útvonalon, amelynek utolsó pontja Saint-Claude volt, ahol az igazi szállítmányt már előkészítették a beazonosításra.
Laurent kalauz összehúzta a szemét. – Tehát nem a tartalom a fontos, hanem a mozgás? A mozgás, ami elfed egy másik mozgást?
– Bravó, kalauz úr! – mosolyodott el Vaneau. – Valóban, a zajos poggyász és a hamis levelek mind csupán egy jól megkomponált szimfónia hangjai voltak, melynek célja az igazi dallam elfedése. A rézpor és a grafit a borítékokban nem a levélíró üzenete volt, hanem egyfajta „személyazonosító” jel, ami alapján az igazi szállítmányt be tudják azonosítani a végső átvételnél. Egy olyan mintázat, ami kizárja a véletlent.
Ekkor Monsieur Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a ketyegő mechanikát. – Pontosan tizenkét perc múlva Verneuil állomásra érkezünk. Azt hiszem, addigra mindenki számára világossá válik, ki volt a karmester ebben a különös zenekarban.