391/8. A viaszpecsétes borítékok — A karmester lepleződik

– És ha már a karmesterről beszélünk – lépett egyet előre Monsieur Vaneau a szűk folyosón –, nem kell messzire mennünk a kereséssel.
A sötétkék kabátos utas, aki eddig a fülkeajtónak támaszkodva hallgatott, hirtelen elfehéredett, és megpróbált észrevétlenül hátralépni. Laurent kalauz azonban meglepően fürgén állta útját a rézgombokkal díszített egyenruhájában.
– Ne siessen annyira, uram – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – A verneuil-i állomásig még van néhány percünk, és a vonatról mozgás közben leszállni rendkívül kényelmetlen elfoglaltság.
– Ez nevetséges! – háborodott fel a sötétkék kabátos utas, miközben jobb kezét zakója belső zsebébe süllyesztette. – Semmi közöm a borítékjaikhoz meg a csörgő dobozaikhoz!
– Valóban? – kérdezte a fődetektív, és finoman a férfi kabát ujjára mutatott. – Akkor bizonyára csak a véletlen műve, hogy a finom rézpor, amely a lepecsételt levelek szélét borította, pontosan ugyanolyan csillogást hagyott a kézfején. A grafitnyomokról nem is beszélve, amelyek a zsebvarrásánál sötétlenek.
Az energikus úr elképedve meredt a gyanúsítottra.
– És mi volt a célja ezzel a sok színjátékkal? – kérdezte a sötét köpenyes utas.
– Nagyon egyszerű – válaszolta Vaneau. – A hamis borítékok nem levelek voltak, hanem időzített jelzések. És a zsebében lapuló óramű felelt azért, hogy a megfelelő pillanatban megzavarja a kalauz úr figyelmét.