391/6. A viaszpecsétes borítékok — Hamis címzettek hálója

– Ha a címzett nem létezik, akkor a küldemény sem egyéb, mint puszta félrevezetés – állapította meg Monsieur Vaneau, miközben a boríték sarkát a sárgaréz lámpa fénye felé fordította. – Vagy ami sokkal valószínűbb: egy különösen leleményes futárszolgálat próbanyomata.
– Én csupán egy ötszáz frankos megbízást teljesítettem! – méltatlankodott az energikus úr, miközben idegesen próbálta visszatolni a táskájából kipottyant apró rézhengereket. – Azt mondták, a csomagot a következő megállóban kell átadnom egy szürke kalapos úriembernek!
– És a rézedények zajos csörgése valóban kiválóan elfedte a viaszolás szagát – jegyezte meg Laurent kalauz, s szigorú tekintettel lépett közelebb. – Ám arra még nem válaszolt, mit keresett a sötét köpenyes úr társaságában.
– Én csak a leveleket vigyáztam! – fakadt ki a sötét köpenyes utas elcsukló hangon. – Esküszöm, nem tudtam, hogy a borítékok üresek!
– Üresek? – emelte meg a szemöldökét Vaneau, s finom mozdulattal felnyitotta a még meleg viaszpecsétet. – Uraim, a boríték belsejében maradt grafit- és rézpor-nyomok egészen másról tanúskodnak. Ez a levél nem híreket szállított, hanem mintát a csomagtérben elrejtett szállítmányhoz.
– Mintát? De kinek? – kérdezte döbbenten a kalauz.
– Arra, hogy Saint-Claude peronján már ne a hamisítvány, hanem az igazi érték cseréljen gazdát – válaszolta a detektív higgadt mosollyal.