391/5. A viaszpecsétes borítékok — Csomagok és csalások

– Szó sincs összehangolásról! – méltatlankodott az energikus úr, miközben gyanakvó pillantást vetett a köpenyes utasra. – Én pusztán a vásárba igyekszem a konyhai rézedényeimmel!
– Meglehet – fordult felé Monsieur Vaneau, s egy finom kézmozdulattal rámutatott a táska aljából kiszűrődő tompa ütésekre. – Ám a réz ritkán bocsát ki magából enyhén kénes, frissen faragott grafit illatot. Ráadásul a csörgése meglepő pontossággal takarta el a szomszédos ajtó zárjának kattanását.
Laurent kalauz óvatosan felemelte a padlóra elejtett borítékot, s Vaneau felé nyújtotta.
– Monsieur, a viaszpecsét még meg sem szilárdult teljesen – jegyezte meg elfojtott hangon.
– Kiváló észrevétel, Laurent – bólintott a detektív. – Amiből az következik, hogy a levelet nem órákkal ezelőtt, egy kényelmes íróasztalnál zárták le, hanem épp az imént, a folyosó sötétjében, miközben ez a derék úr a rézedényeivel igyekezett zajos kulisszát teremteni.
A sötét köpenyes utas visszatartotta a lélegzetét, s elfehéredett ujjal szorította a kabátja hajtókáját.
– Én nem tudtam… azt mondták, csupán üzleti levelek! – motyogta szaggatottan.
– A baj csak az, kedves uram, hogy a borítékon szereplő címzett nem létezik – mondta Vaneau száraz mosollyal. – A rajta lévő grafitnyomok pedig kísértetiesen egyeznek a szerelvény menetrendjének hátuljára firkált jegyzetekkel.