391/4. A viaszpecsétes borítékok — A félrevezető zaj

– A rettegés, kedves uram, ritkán választ menetrendet – jegyezte meg Monsieur Vaneau szelíden, miközben egyetlen udvarias mozdulattal közelebb lépett a csörgő dobozhoz. – Ám ha megengedi, a poggyásza hangja felettébb ritmikus. Szinte zavarba ejtően emlékeztet egy olyan mechanikus szerkezetre, amely túlságosan is igyekszik elnyomni a szomszédos fülke ketyegését.
– Csak rézedények! Családi örökség, semmi több! – bizonygatta kapkodva az energikus úr, miközben hátrálni próbált, de a táskája fémcsörrenéssel tiltakozott a heves mozdulat ellen.
Laurent kalauz megkockáztatott egy óvatos lépést a folyosó sötétebbik vége felé, és közelebb hajolva megszemlélte a csomagot.
– Ha rézedények, uram, akkor meglehetősen lázas sietséggel csomagolta őket – jegyezte meg a kalauz. – Az egyik pánt alól ugyanis épp egy vékony grafitceruza hegye kandikál ki.
Ekkor a szomszédos fülke árnyékából előlépett a sötét köpenyes utas. Rettegő tekintettel, reszkető kézzel szorította magához a lepecsételt borítékokat.
– Kérem, uraim! – suttogta szaggatottan. – Az ott bent… nem az én küldeményem! Én csak át akartam adni a leveleket Elberen előtt!
– A zűrzavar mindig kitűnő álcát nyújt – bólintott Vaneau elegáns nyugalommal. – Különösen akkor, ha valaki két teljesen eltérő szándékot próbál egyetlen zaklatott folyosón összehangolni.