391/3. A viaszpecsétes borítékok — A grafit nyoma

Monsieur Vaneau óvatosan a kőrisfa borítású folyosó fali lámpájához tartotta a súlyos vörös viaszpecsétet. A még langyos anyag felületén apró, szürkés grafitpor csillogott, mintha valaki kapkodva rajzolt volna rá egy jelet, mielőtt a bélyegző ránehezedett.
– Felettebb tanulságos – jegyezte meg a fődetektív, miközben hüvelykujjával óvatosan végigsimította a nehéz boríték élét. – A viasz még képlékeny, ám a grafitszemcsék már megszilárdultak alatta. Úgy tűnik, a mi titokzatos küldeményünk nem egy megfontolt levelezés eredménye, hanem egy rendkívül sietős álcázási kísérleté.
Laurent idegesen igazította meg sárgaréz gombos kalauzsapkáját, s a szomszédos ajtó felé pillantott.
– Ha szabad kérdeznem, Monsieur Vaneau, nem kellene ellenőriznünk a 6-os fülkét? A ketyegés ritmusa felettébb baljós, és a kalauzfülkében sincs egyetlen árva kulcsom sem hozzá.
– A türelem a legmegbízhatóbb mesterkulcs, Laurent – felelte Vaneau halk, kimért hangon. – Különösen akkor, amikor a zár mögött valaki láthatóan nagyobb hírverést csap, mint amennyit a szándékai megkövetelnének.
Ekkor a folyosó sötétebb végén csikordulva kitárult egy fülkeajtó. Az energikus úr lépett elő, két kézzel szorítva egy súlyos, fémesen csörgő poggyászt. Homlokán apró izzadságcseppek csillogtak, s riadt tekintettel nézett a detektívre és a kalauzra.
– Uraim! Szabad tudnom, mi ez a kibírhatatlan zörej? – tudakolta szaporán, miközben a táskája minden egyes lépésnél halk csörrenéssel tiltakozott. – A szomszédból úgy ketyeg valami, mintha egy teljes órásműhely szabadult volna el!
– A csörgő csomagok és a ketyegő fülkék korában a vonatozás ritkán unalmas, uram – válaszolta Vaneau száraz, elegáns mosollyal. – Ön talán siet valahová ezzel a szokatlanul hangos poggyásszal?
– Én? Dehogy! Csak a… a dolgomra igyekszem – rebegte az utas, s közelebb húzta magához a dobozt. – De Belcastel előtt semmiképpen sem hiányzik egy rettegő folyosó!