391/2. A viaszpecsétes borítékok — Folyosói gyanakvás

Laurent lassan lehajolt a szőnyegen heverő, súlyos vörös viaszpecséttel lezárt borítékért. A zárt fülkeajtó mögül továbbra is ütemes, halk ketyegés szűrődött ki a csendes folyosóra.
– Vajon mi ketyeghet egy olyan küldeményben, amiért valaki láthatóan az élete árán is kiállna? – tűnődött a kalauz, miközben kérdőn a detektívre nézett.
– Nos, Laurent, a tapasztalataim szerint vagy egy rendkívül pontatlan ébresztőóra, vagy egy túlságosan is pontos szándék – válaszolta Monsieur Vaneau, s gyengéd intéssel átvette a borítékot a kalauztól. – Nézze csak meg ezt a pecsétet. A viasz még szinte friss, de a mintázata… meglehetősen szokatlan.
A folyosó sötétebb végétől halk léptek zaja szűrődött ki. A sötétkék kabátos utas lépett elő a homályból, szorosan magára húzva a gallérját, tekintetében riadt feszültséggel.
– Uraim, mi ez a zörej? – suttogta, s idegesen pillantott az imént bezárult ajtóra. – Csak nem a… csomag az? Nem lenne szabad hallanunk!
– A hangok meglehetősen nyitottak a közönség felé, uram, még ha az utasaink nem is azok – felelte Vaneau száraz, megnyugtató mosollyal. – Ön talán felismeri ezt a ritmust?
– Én semmit sem tudok! – vágta rá kapkodva a sötétkék kabátos utas, és gyors léptekkel visszahúzódott saját fülkéje védelmébe.
Laurent halkan csóválta a fejét.
– Úgy tűnik, ezen az éjszakán mindenki óramű pontossággal ideges.
– Ami felettébb tanulságos – jegyezte meg Vaneau –, hiszen Belcastelig még van időnk rájönni, miért hord valaki friss viaszt és rejtegetni való ketyegést a zsebében.