391/1. A viaszpecsétes borítékok — Éjszakai gyanakvás

Monsieur Vaneau kényelmesen elhelyezkedett a folyosó ablakánál, miközben a Saint-Mireux-i állomás fényei lassan elhalványultak a sötétben. Laurent kalauz még mindig a zakóját igazgatta a gyors letartóztatás okozta izgalom után.
– Remélem, a következő állomásig, Belcastelig némi szélcsend vár ránk – jegyezte meg Laurent, miközben gyanakvón méregette az új érkezőt.
A zaklatott úriember ugyanis úgy szorította hóna alatt a vastag, vörös viaszpecsétekkel lezárt borítékokat, mintha az élete múlna rajta. Amikor a kalauz udvariasan felé lépett, az utas riadtan visszahőkölt.
– Ne nyúljon hozzám! – sziszegte szaporán szedve a levegőt. – Ezek szigorúan bizalmas iratok! Nem engedhetem, hogy bárki megérintse őket!
– Nyugodjon meg, uram – felelte Vaneau csöndes, száraz mosollyal. – Laurent csupán a menetjegyét kérné, nem a legféltettebb titkait. A viaszpecsétek pedig, úgy látom, amúgy is rendkívül ragaszkodó természetűek.
Az úriember ingerülten mormogott valamit, majd hirtelen bemenekült a fülkéjébe. Ám ahogy magára rántotta az ajtót, a nagy sietségben az egyik lepecsételt boríték kicsúszott a kötegből, s halkan a szőnyegre hullott.
Mielőtt a kalauz utána nyúlhatott volna, a bezárt fülke mögül egy meglepően éles fémes kattanás hallatszott, amit halk, ritmikus ketyegés követett. Vaneau lassan elmosolyodott; az Intercontinental Expressen a nyugalom mindig csak átmeneti állapot volt.