390/5. A rézpántos fadoboz — Saint-Mireux-i végjáték

A sötét köpenyes utas próbált volna visszahúzódni a fülkébe, de Laurent kalauz már elállta a szűk átjárót.
– A történet lényege felettébb egyszerű, kedves Laurent – magyarázta Vaneau csöndes eleganciával. – Mindenki azt hitte, a fátyolos hölgy elveszett ékszereit keresik, s a rejtélyes zörejek csupán a kocsik közötti fémlemezek súrlódásai. Ám a sárgaréz reszelék a záron és a grafitpor a rejtett gombon másról árulkodott. Ön nem órát javított, uram, hanem a duplafenekű rekesz időzítőjét próbálta hatástalanítani, mielőtt...
Mielőtt a detektív kimondhatta volna az utolsó szót, a szerelvény éles csikorgással fékezni kezdett. A fali lámpák üvegbúrái megcsörrentek, s az Intercontinental Express zökkenve begördült a kivilágított Saint-Mireux állomásra.
Az összekötő ajtó feltárult, s a peronról két határozott léptű helyi nyomozó lépett a folyosóra.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, az állami okirat-hamisítás ügyében! – jelentette ki a vezetőjük szigorúan.
– ...mielőtt a diplomáciai futárok hamis pecsétjei a határ túloldalára kerültek volna – fejezte be Vaneau derűsen a mondatot.
Miután a letartóztatott utast elvezették, a kedélyek elült elkeseredettsége. A peronon friss utassereg mozgolódott. Egy zaklatott úriember lépett a kocsiba, aki szokatlanul sok, piros viasszal lepecsételt borítékot szorongatott a hóna alatt, s gyanakvón méregette a kalauzt.
Vaneau elégedetten zsebre tette óráját. Az ajtók becsukódtak, s a vonat robogott tovább a következő állomás felé.