390/4. A rézpántos fadoboz — Folyosói szembesítés

A 6-os fülke ajtaja hirtelen résnyire nyílt, és a sötét köpenyes utas lépett ki a folyosóra. Szürke kalapját a szemébe húzta, egyik kezével pedig görcsösen szorította a rézpántos fadobozt a kabátja alá. Amikor megpillantotta a zárt ajtó előtt várakozó társaságot, megtorpant, és tekintete riadtan ugrált Vaneau reszelékes zsebkendője és a fátyolos hölgy között.
– Csak magánügyben... egy kis órajavítást végeztem! – dadogta a férfi feszülten, szaggatottan szedve a levegőt. – Semmi törvénybe ütközőt nem tettem!
– Kivéve talán a rejtett óramű finomhangolását egy száguldó vonaton – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – A grafitpor a hüvelykujján, uram, felettébb árulkodó. Nem is beszélve a sárgaréz reszelékről, ami a zárból származik.
– Ez nevetséges! – háborodott fel az utas, de a hangja megbicsaklott a félelemtől. – Maga engem gyanúsít?
– Egyelőre csak azt állítom, hogy túlságosan sietős a dolga – felelte a detektív megingathatatlan nyugalommal. – A rézpántos fadoboz duplafenekű rekesze ritkán szolgál puszta díszként.
Émile Vaneau ekkor lassan a mellényzsebébe nyúlt, s elővette régi ezüst zsebóráját. Pattanva kinyitotta a fedelét, egy pillanatra rátekintett a ketyegő számlapra, majd halk, határozott hangon megszólalt:
– Pontosan hat perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk. Ott majd a helyi nyomozók is örömmel megcsodálják az Ön precíz kézimunkáját.
Laurent kalauz fellélegzett, a fiatal, fátyolos hölgy pedig megkönnyebbülten kulcsolta össze selyemkesztyűs kezeit.