389/7. A nehéz kalapdoboz — Grafit és zsebóra

– A sárgaréz reszelék különös szokása, hogy ragaszkodik az elkövető ujjaihoz – mondta Monsieur Vaneau halk, végtelenül nyugodt hangon, miközben tekintete a fiatal fátyolos hölgy finom selyemkesztyűjére tévedt. – Különösen, ha az illető órásgrafitot is használt a fogaskerekek halkítására.
A hölgy meglódult volna, hogy visszahúzza az 5-ös fülke ajtaját, de az energikus úr pont abban a pillanatban próbált egy újabb szétesőben lévő csomagot átpréselni a szűk folyosón. A zördülő fémcsatok és a kalapdoboz halk, de rendületlen ketyegése fura duettet alkotott a szerelvény ritmikus kattogásával.
– Ez felháborító! – sziszegte a sötét köpenyes utas, miközben hátráló léptei Laurent kalauz cipőjével találkoztak. – Ön puszta találgatások alapján gyanúsít egy finom hölgyet!
– Nem gyanúsítom, uram – felelte Vaneau egy halvány mosoly kíséretében. – A tények gyanúsítják. Én csupán udvarias hallgatósága vagyok a bizonyítékoknak. Nem igaz, Laurent?
Laurent kalauz csak nyelt egy nagyot, s miközben az 5-ös fülke ajtajának faborításába kapaszkodott, láthatóan azon tűnődött, melyik vasúti szabályzat engedi meg a hálókocsikban a ketyegő eleganciát.
Émile Vaneau ekkor lassan a mellényzsebébe nyúlt. Elővette régi, kopott ezüst zsebóráját. A fedél egy halk, fémes kattanással pattant fel. A detektív csendben nézte a számlapot egy hosszú másodpercig, majd felpillantott.
– Pontosan tizenöt perc múlva Pont-l'Évêque állomásra érkezünk – mondta teljesen tárgyilagosan. – S addigra a kalapdoboz tulajdonosa is kénytelen lesz elismerni, hogy a mechanika bizony nem szereti a fátylat.