389/3. A nehéz kalapdoboz — A félbemaradt kopogtatás

Vaneau a kilincs felé nyújtotta a kezét, ám mielőtt ujjai megérinthették volna a fényes sarokpántot, az 5-ös fülke ajtaja lassan, résnyire kinyílt. A sötét fátyol mögül két riadt, csillogó szem tekintett ki a folyosó félhomályába.
– Uram, ön az ajtóm előtt hallgatózik? – kérdezte a fiatal hölgy. Hangja alig hallhatóan rezgett a feszültségtől.
– Dehogy, Madame – felelte Vaneau kifogástalan meghajlással. – Csupán az éjszakai vasúti utazás akusztikáját tanulmányozom. És be kell vallanom, az ön kalapdoboza meglepően gazdag tónusokkal örvendezteti meg a hallgatóságot.
A hölgy kesztyűs keze önkéntelenül a fülkeasztal felé mozdult, mintha el akarná takarni a kerek papírdobozt.
– A kalapjaim tisztán selyemből és finom tollakból készültek! Nincs bennük semmi szokatlan!
– Természetesen – bólintott a detektív nyájasan. – Kivéve talán a tollbokréták közé rejtett nehézipari alkatrészeket. Laurent kalauz arca például máris az ólomöntvények árnyalatát vette fel.
Laurent, aki a háttérben próbált a folyosó faborításába olvadni, óvatosan megköszörülte a torkát:
– Kisasszony, ha a csomagban nem ruházat van, a vasúti szabályzat értelmében el kell számolnunk a nehéz szállítmányról...
A hölgy hirtelen vissza akarta húzni az ajtót, ám ekkor a szomszédos fülkéből kilépett a sötét köpenyes utas. Kezében egy apró, sárgaréz kulcs csillant meg, de amint megpillantotta Vaneau éber tekintetét, sietve a zsebébe süllyesztette azt.
– Úgy tűnik – jegyezte meg Vaneau szárazon –, ez a folyosó hamarosan a fémkereskedők éjszakai konferenciájává alakul.