389/4. A nehéz kalapdoboz — Éjszakai puhatolózás

A sötét köpenyes utas megdermedt a folyosón, ujjai görcsösen szorultak a zsebébe süllyesztett kulcsra.
– Csak friss levegőt kerestem – dünnyögte szaggatottan. – A hálókocsik szellőzése hagy némi kívánnivalót maga után.
– Valóban – bólintott Vaneau elgondolkodva. – Különösen a sárgaréz alkatrészekkel dúsított levegő szokott fojtogató lenni az 5-ös fülke környékén.
A fiatal fátyolos hölgy kihasználta a figyelmetlenséget, és halk pattanással próbálta behúzni az ajtót, ám a kalapdoboz csücske elállta a tolópanel útját. A doboz belsejéből ekkor tompa, fémes koccanás hallatszott – mintha egy finom selyemkalap hirtelen úgy döntött volna, hogy nehéz fogaskerékké alakul.
– Madame – jegyezte meg Vaneau szelíden –, a tollas fejfedők ritkán bocsátanak ki precíziós tengelyre emlékeztető zörejeket. Hacsak nem a legújabb párizsi divatcikkről van szó.
– Ön pimasz, uram! – csattant fel a hölgy, de a fátyol mögött felizzó riadalom elárulta feszültségét.
Laurent kalauz óvatosan hátrált egy lépést, szorosan a faborításhoz simulva.
– Esetleg hívjam a vonatparancsnokot, Monsieur Vaneau? – suttogta fojtottan.
– Felesleges, Laurent – felelte a fődetektív. – A tárgyak előbb-utóbb maguktól is elmesélik a történetüket, ha a szerelvény elég ritmikusan rázkódik.
Ekkor a folyosó végén beállt a fordulat: a szomszédos kocsi ajtaja csapódott, és felbukkant egy energikus úr, akinek ütemesen csörgő poggyásza azonnal új ritmust adott az éjszakai csendnek.