389/2. A nehéz kalapdoboz — Rejtélyes fémcsörrenés

A folyosó sötétebb végén egy sötét köpenyes utas hajolt le sietősen, hogy felvegyen a padlóról egy elejtett, rézbevonatú fémtárgyat. Amikor észrevette, hogy Vaneau tekintete rá szegeződik, zaklatottan megtorpant, majd sietve visszahúzódott a szomszédos fülke félhomályába.
– Ez a vonat ma éjjel túlságosan is tele van gyanús fémalkatrészekkel, Monsieur Vaneau – suttogta Laurent kalauz, miközben idegesen törölgette a homlokát. – Elsőként a ketyegő fadoboz a hatosban, most meg ez a szokatlanul súlyos kalapdoboz… Maga szerint mit rejthet a hölgy?
– Kétségkívül nem a legújabb párizsi tollbokrétát – válaszolta Émile Vaneau szárazon, tekintetét az 5-ös fülke zárt ajtajára szegezve. – Egy átlagos női kalap ritkán nyom többet néhány dekánál, kivéve persze, ha a karimáját ólommal bélelték ki.
– De miért cipelne valaki ólmot egy kalapdobozban? – kérdezte Laurent értetlenül.
– Ez az a kérdés, kalauzom, amelynek megválaszolása megmenthet minket az unalomtól – mosolyodott el a fődetektív rendületlen higgadtsággal. – Vagy éppen ellenkezőleg: garantálja a mozgalmas éjszakát.
Ekkor az 5-ös fülke belsejéből halk, ritmikus fémkoppanás hallatszott, mintha valami nehéz tárgyat óvatosan a kis asztalkára illesztettek volna. Vaneau közelebb lépett a fafalhoz.
– Hallja ezt, Laurent? – kérdezte halk, kimért hangon. – Ez nem óramű ketyegése. Ez egy precíziós zár mechanikájának kattanása volt.
– Istenem, csak ne egy újabb gyanús szerkezet! – rebegte a kalauz elfehéredő arccal.
– Nyugalom, barátom – veregette meg a vállát Vaneau. – A szerkezetek ritkán ártalmasak, amíg nem próbáljuk meg túlságosan szakszerűtlenül feszegetni őket.