389/1. A nehéz kalapdoboz — Éjszakai felszállás

Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben zsebkendőjével megtörölte az izzadt homlokát. Solange állomásának kivilágított peronja lassan elenyészett a sötét éjszakában.
– Hál' Istennek, Monsieur Vaneau! – suttogta a kalauz, még mindig idegesen pillantva a folyosó vége felé. – Már azt hittem, az a szerkezet darabokra tép minket.
– A félelem kiválóan növeli a képzelőerőt, Laurent – válaszolta Vaneau derűs higgadtsággal. – Ám az igazi rejtélyek ritkán csapnak akkora zajt, mint egy kenetlen óramű.
Ekkor a folyosón végiglépdelt az új utas: egy fátyolos hölgy, aki egy szokatlanul nehéz, csipkével letakart kalapdobozt szorongatott a mellkasához. Úgy lépkedett, mintha a padló minden egyes rezdülésétől tartana.
– Engedje meg, madame, hogy segítsek a poggyásszal! – ajánlotta fel Laurent készségesen, kinyújtva a kezét.
– Hozzám ne érjen! – csattant fel a nő meglepően éles, jéghideg hangon, s egy gyors mozdulattal magához rántotta a dobozt. – A kalapom rendkívül törékeny és érzékeny a mozdulatokra.
Vaneau száraz mosollyal megigazította a hajtókáját:
– A modern kalapdivat valóban súlyos terheket ró a hölgyekre, madame. Különösen, ha a bokréta tömör fémből készült.
A hölgy szigorú pillantást vetett a fődetektívre, majd szó nélkül bevonult az 5-ös fülkébe, s az ajtó nagy csattanással záródott mögötte. A folyosó végén a szerelvény ütemes kattogása mellett éles fémcsördülés hallatszott.