388/10. A rézpántos fadoboz — Solange-i végjáték

A selyemsálas utas résnyire nyitotta az ajtót, sápadt arccal, szorosan magához ölelve a kattogó, rézpántos fadobozt.
– Miben segíthetek, uraim? – kérdezte rekedten, miközben tekintete riadtan ugrált a kalauz és a fődetektív között.
A folyosón eközben kíváncsi utasok gyűltek össze. Monsieur Vaneau halk, kimért hangon szólalt meg:
– Mindenki azt hitte, a ritmikusan ketyegő doboz valami veszélyes szerkezetet rejt. A félelem kiváló álca. Ám a sárgaréz reszelék a körmök alatt és a selyemsálra kenődött grafitpor egészen másról mesél. Ön nem órásmester, uram, hanem a beaumont-i múzeum egykori leltárosa. A doboz rejtett rekesze azt a felbecsülhetetlen értékű, óraműves stemplít tartalmazza, amellyel az eltűnt értékpapírokat hamisították.
A selyemsálas úr hátralépett, szája szélét idegesen nyalogatva:
– Ez képtelenség! Semmi bizonyítéka!
– A bizonyíték maga a mechanika, amely kenés híján elszabadult – mosolygott Vaneau. – És az Ön valódi neve…
A vonat ebben a pillanatban hatalmasat zökkent, a fékpofák csikorgása végigvisított a szerelvényen. Laurent kalauz épphogy elkapta a réztálcát. Az Intercontinental Express lassan begördült Solange állomás kivilágított peronja mellé.
Az ajtó szétcsúszott, s két egyenruhás helyi nyomozó lépett a fülkébe.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a beaumont-i múzeumi lopás és hamisítás ügyében! – jelentette ki határozottan a vezetőjük.
– …ahogy mondani kívántam: Monsieur Dupuis – fejezte be Vaneau derűs nyugalommal.
Miután a letartóztatottat elvezették, a fülkesor ismét elcsendesedett. A ketyegő fadoboz emléke lassan elenyészett, ám Solange-ban új utas lépett a kocsi folyosójára: egy szótlan hölgy, aki egy szokatlanul nehéz, csipkével letakart kalapdobozt szorongatott. Vaneau a folyosó széléről csendben figyelte, amint a szerelvény ismét kigördült az éjszakába.