388/9. A rézpántos fadoboz — Az ezüst zsebóra

Vaneau kilépett a 4-es fülke előterébe, s kabátja hajtókáját eligazítva Laurent után indult a keskeny folyosón. A szerelvény egyenletes dübörgése mögött tisztán kivehető volt a ritmikus, fémes kattogás, amely a 6-os fülke félhomályából szűrődött ki.
– Látja, Monsieur? – suttogta a kalauz, és a réztálcát úgy szorította a mellkasához, mint valami hevenyészett pajzsot. – Még mindig ketyeg! Ráadásul az úr a selyemsálat szinte a fülére tekerte, mintha fel sem tűnne neki a fura zaj.
– Laurent – jegyezte meg Vaneau száraz, elegáns mosollyal –, a selyem kétségkívül kiváló akusztikai szigetelő, ám a fizika ritkán törődik a jó ízléssel, ha egy elszabadult óramű fogaskerekei kenés nélkül maradnak.
A fődetektív megállt a 6-os fülke ajtaja előtt. Az üvegen át jól látszott, ahogy a bent ülő úr idegesen szorongatja a rézpántos ládikát, miközben grafitos ujjait folyton a selyemsáljába törli.
Vaneau ekkor lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és előhúzta a régi, ezüst zsebóráját. Egyetlen finom mozdulattal pattintotta ki a fedelét, egy pillanatig nézte a számlapot, majd halk kattanással visszacsukta.
– Pontosan tizenkét perc múlva Solange állomásra érkezünk – mondta kimért, higgadt hangon. – És a mi kedves utasunk pontosan addigra fogja belátni, hogy a fadoboz nem ritka ékszereket, hanem egy igen árulkodó mechanikát rejt.
Laurent szeme tágra nyílt, amint a fődetektív udvariasan, ám határozottan bekopogott a fülke ajtóján.