388/7. A sárgaréz reszelék — Beaumont-i elszámoltatás

A vonat kerékpárjai csikordulva szorították a sínt, miközben az Intercontinental Express zökkenve megkezdte a lassítást. Laurent kalauz az ajtófélfának feszült, a szomszéd fülke lámpája veszedelmesen kilengett, a folyosó végén pedig csörrenve koccantak össze a teáscsészék.
– Úgy tűnik, a mozdonyvezetőnk hajszálpontosan tartja a menetrendet – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben szelíd nyugalommal simította simára sötétszürke zakóját.
A szerelvény sűrű gőzfelhőbe borítva gördült be Beaumont állomására. A kocsiajtó szinte azon nyomban felpattant, és két egyenruhás helyi nyomozó lépett a folyosóra. A határozott léptek zajára a szürke köpenyes utas elfehéredett, ám a menekülés gondolata is későn született meg benne.
– Monsieur Émile Vaneau sürgönyét követtük – lépett elő a tisztviselő, majd a megdermedt utashoz fordult. – Letartóztatom Önt a törvény nevében, banki széfnyitó mechanizmusok tiltott birtoklása és szállítása miatt!
Laurent kalauz megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint a nyomozók óvatosan kézbe vették a hegedűtokot, és a halkan méltatlankodó gyanúsítottat a peron felé kísérték.
– Látja, Laurent – jegyezte meg Vaneau halk, száraz mosollyal –, a muzsika gyönyörködtet, de a sárgaréz fogaskerekek túlságosan hamar hamis hangot adnak ki a vasúton.
Az ajtók robajjal záródtak be, s a szerelvény máris nekilendült a következő állomás felé vezető útnak. A folyosón ekkor egy új utas bukkant fel: egy alacsony, selyemsálas úr, aki egy feltűnően nehéz, rézpántos fadobozt egyensúlyozott a karján, s miközben zaklatottan nézelődött, a doboz belsejéből halk, ritmikus fémkoppanás hallatszott. Vaneau egyetlen csendes pillantást vetett a különös csomagra, mielőtt visszalépett volna a fülkéjébe.