387/5. A ketyegő hegedűtok — Valençay-i végjáték

Monsieur Vaneau határozott léptekkel nyitott be a szomszédos fülkébe, ahol a sötét köpenyes utas feszülten próbált belenyomni egy sárgaréz szerkezetet a kabátja belső zsebébe. Laurent a kalauzkulccsal a kezében riadtan lapult meg az ajtófélfának dőlve.
– Önnel tartok, uram, de ha ez felrobban, a társaság nem téríti meg az egyenruhámat! – suttogta a kalauz.
– Nem fog felrobbanni, Laurent. A robbanószerkezetek ritkán igényelnek finom grafitport a csapágyak kenéséhez – felelte Vaneau száraz mosollyal, majd lassan előhúzta régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a számlapot. – Pontosan öt perc múlva Valençay állomásra érkezünk.
A sötét köpenyes utas elsápadt, és a sarokba hátrált:
– Ez felháborító félreértés! A hegedűs csomagja ketyegett, nem az enyém!
– Valóban, mindenki azt hitte, a művész úr tokja rejt veszélyt – bicentett Vaneau higgadtan. – A félrevezetés kiváló volt. Ám Ön a chantenay-i átszállásnál kicserélte a szerkezeteket, hogy a lopott óraműves széfnyitót a gyanútlan zenésszel szállíttassa át a határon. A folyosón hagyott grafitnyomok és a műszerolaj azonban…
A mondatot hirtelen éles fékcsikorgás szakította félbe. A vonat nagyot rántott, a folyosói kisasztalon felborult egy teáscsésze, és a szerelvény lassan begördült a kivilágított Valençay állomásra.
Az ajtó kicsapódott, és a peronról két helyi nyomozó lépett a kocsiba. A vezetőjük azonnal a sötét köpenyes utas felé fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a chantenay-i óraműves széf kifosztásának ügyében!
– …pontosan megmutatták a tettes útvonalát – fejezte be Vaneau békésen, mintha a hatóság érkezése csupán a bekezdés végpontja lett volna.
Miután a bilincsbe vert utast elvezették, a fülkesor visszanyerte megszokott csendjét. A peronról egy új utas lépett fel a kocsiba: egy magas úr, aki gyanúsan óvatosan egy nehéz, lepecsételt fa dobozt szorított a mellkasához. Vaneau csendben figyelte, ahogy a szerelvény zökkenve megindult a következő állomás felé.