388/1. A lepecsételt fadoboz — Új arcok a folyosón

A szerelvény egyenletes kattogással gyorsult fel, maga mögött hagyva Valençay éjszakai fényeit. Laurent kalauz megkönnyebbülten törölgette meg a homlokát az egyenruhája ingujjával, miközben a fülkesor szőnyegét pásztázta.
– Hála az égnek, Monsieur Vaneau! Egy óraműves széfnyitó a hegedűtokban… Ha a vasúttársaság tudná, milyen kockázatoknak vagyok kitéve a szolgálatban, kétszeres veszélyességi pótlékot követelnék.
– A veszély általában ott kezdődik, Laurent, ahol a rossz szándék és a finommechanika találkozik – válaszolta Vaneau nyájasan. – De nyugodjon meg, a legújabb útitársunk láthatóan nem az órák szerelmese.
A folyosó végén álló magas, szürke köpenyes úrra bólintott, aki mindkét kezével görcsösen szorította magához a nehéz, vörös viaszpecsétekkel lezárt fadobozát. Az új utas olyan óvatosan lépkedett, mintha a kocsi padlója vékony jégrétegből állna.
– Bocsánat, kalauz úr! – szólalt meg halkan, feszült hangon a férfi, miközben gyanakvó pillantást vetett Vaneau-ra. – A fülkém ajtaján valóban működik a belső retesz? Rendkívül értékes… műtárgyat szállítok Beaugency-be.
– A reteszeink kiválóak, uram – biztosította Laurent, bár a tekintete önkéntelenül a fadoboz sarkára tévedt, ahol a viasz pecsét szélén apró, sárgás fémreszelék csillogott.
– Reménykedjünk, hogy a tárgy nem szereti a túlzott figyelmet – fűzte hozzá Vaneau csendes mosollyal. – Beaugency-ig még van egy kevés időnk pihenni.
Az utas szinte riadtan hátrált be a fülkéjébe, majd magára rántotta az ajtót.