387/1. A ketyegő hegedűtok — Éjszakai dallamok

Laurent kalauz mély lélegzetet vett, majd megtörölte izzadó homlokát a zsebkendőjével, miközben az Intercontinental Express lassan maga mögött hagyta Chantenay fényeit. A folyosó kárpitozott padlóján lassan végigvonuló új utas nem kis feltűnést keltett: fekete hegedűtokot szorított a mellkasához, mintha legalábbis az ország legféltettebb kincsét hordozná.
– Elnézést, uram – lépett elé Laurent, próbálva megőrizni a szolgálati szigor látszatát, bár a hangja a megrázkódtatások után még kissé megbicsaklott. – A kalauz vagyok. Szabadna a jegyét? És... ha megengedi a kérdést, mi ez a fura hang?
A hegedűtok belsõjébõl egyenletes, halk ketyegés szűrődött ki, mintha egy elszabadult falióra kísérné a szerelvény ritmikus zakatolását. Az új hegedűs utas riadtan pillantott Laurent-ra, majd Monsieur Vaneau-ra, aki a fülkéje ajtajának támaszkodva, összefont karral figyelte a jelenetet.
– Ez? Semmi! Csak egy szigetelés... akarom mondani, egy elektronikus metronóm! – dadogta a férfi zaklatottan, s még szorosabbra zárta a tok pántjait. – Saint-Mireux-ig utazom, és teljesen ártalmatlan zenész vagyok!
– A metronómok ritkán bocsátanak ki finom gépolajszagot, uram – jegyezte meg Vaneau csendesen, s egyetlen megfontolt lépést tett előre. – Bár be kell vallanom, Bach partitúrái mellett a precíz óraművek kattogása szinte költői élmény.
– Maga szerint bűnöző vagyok?! – sápadt el a hegedűs, s egy lépést hátrált a folyosó homályában.
– Egyelőre csak azt gondolom, hogy a hangszerének kevesebb húrja van, mint amennyi fogaskereke – felelte Vaneau száraz mosollyal. – Laurent, kérem, segítsen az úrnak elhelyezkedni. A dallam úgyis hamarosan kiteljesedik.