387/2. A ketyegő hegedűtok — Folyosói feszültség

Laurent kalauz óvatosan előrelépett, mintha a hegedűtok bármelyik pillanatban felrobbanhatna, vagy ami még rosszabb, rázendíthetne egy hamis dallamra. Az új hegedűs utas remegő kézzel nyitotta be a fülke ajtaját, miközben a ketyegés ritmusa meglepő pontossággal követte a sínpár kattogását.
– Ha megengedi, uram, a poggyászoknak a felső polcon a helyük – mondta Laurent, de a keze megállt a levegőben, amikor közelebb ért a tokhoz. – Bár ez a darab mintha meglehetősen nehéz lenne egy átlagos Stradivarihoz képest.
– Tartalék húrok! És... kották! Ólommentes kottaállvány! – szabadkozott a hegedűs, és gyorsan beült a sarokba, ölébe szorítva a fekete tokot. – Nincs ebben semmi szokatlan. Egy zenész mindig felkészült!
Monsieur Vaneau megállt a fülke küszöbén, szürke szemében halvány derű bujkált.
– Különösen az a zenész, aki a partitúra helyett óraszerkezeteket gyűjt – jegyezte meg halkan. – El kell ismernem, a metronómja csodálatos ritmust tart. Bár a fémes ketyegés mellé mintha egy apró finomcsiszoló reszelő hangja is vegyülne.
A folyosón eközben a sötét köpenyes utas suhant el mögöttük, s amint meghallotta a tokból áradó ütemes ketyegést, megtorpant. Ijedten meredt a fülkébe, majd zaklatottan húzta szorosabbra köpenyét.
– Úgy tűnik, az Ön muzsikája nem mindenkinek nyeri el a tetszését, uram – fordult vissza Vaneau a hegedűshöz. – De ne aggódjon. Az Intercontinental Expressen a leghamisabb hangok is előbb-utóbb tisztázódnak.