386/4. Az ázó boríték — Chantenay-i leleplezés

A sötétkék kabátos utas remegő kézzel egy apró, sárgaréz pecsétnyomót és egy kék viaszrudat húzott elő a hajtókája mögül.
– Én csak egy szívességet tettem! – dadogta verejtékező homlokkal. – Nem tudtam, mi van a levélben!
Monsieur Vaneau elővette régi ezüst zsebóráját, kipattintotta a fedelét, majd egyetlen megfontolt pillantást vetett a számlapra.
– Pontosan négy perc múlva Chantenay állomásra érkezünk – mondta higgadtan, és zsebre tette az órát. – A rejtély pedig, mint mindig, felettébb egyszerű. A mentol nem a torkát védte, uram, hanem a friss nyomdafesték és az alkoholos oldószer szagát hivatott elnyomni. Ön a folyosó félhomályában próbálta újrapecsételni az átázott borítékot, ám a langyos viasz és a mentolos aroma csalhatatlanul elárulta.
– Maga szerint én bűnöző vagyok?! – méltatlankodott a férfi.
– Egyelőre csak azt gondolom, hogy a tehetsége messze elmarad az ambícióitól – felelte Vaneau száraz mosollyal.
Amikor a detektív épp kimondta volna a férfi valódi nevét, a szerelvény váratlanul nagyot zökkent, s a fékek éles sikoltással szorultak a sínekre. A csészék megcsördültek a szomszédos fülkékben. Az Intercontinental Express lassan begördült a kivilágított peron mellé.
Az ajtó csikordulva kinyílt, és a helyi rendőrbiztos határozott léptekkel lépett a folyosóra.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, okirat-hamisítás és postai küldemények kitervezett eltulajdonítása miatt!
– …és a mentolillatú nyomok elfelejtéséért – fejezte be a mondatot Vaneau kiegyensúlyozottan.
A férfi csüggedten hagyta, hogy elvezessék. A peronon néhány utas leszállt, miközben egy új, hegedűtokos úr lépett a kocsiba, akinek a csomagjából halvány, ritmikus ketyegés szűrődött ki. Vaneau csendben figyelte a jelenetet, miközben az ajtók bezáródtak, s a vonat tovább robogott a sötét éjszakában.