386/3. Az ázó boríték — Árnyak a folyosón

Émile Vaneau kimért léptekkel indult meg a folyosón, nyomában Laurent-nal és a még mindig megilletődött kalapos utassal. A hálókocsi sötétedő szőnyegén apró, áttetsző cseppek mutatták a haladási irányt, amelyeket az átázott boríték hagyott maga után – bár a jelek szerint nem ez volt az egyetlen mentolillatú forrás a szerelvényen.
A hatos fülke előtt egy sötétkék kabátos úr álldogált, láthatóan türelmetlenül babrálva a mandzsettájával. Ahogy Vaneau közelebb ért, a férfi köpenyének hajtókája alól hirtelen éles, hűsítő aroma csapott fel, amely még a vonatkerekek ütemes kattogását is elnyomni látszott.
– Ha nem tévedek, uram – szólította meg Vaneau a férfit halk, meglehetősen kiegyensúlyozott hangon –, Ön nemrégiben részesült egy rendkívül frissítő hatású kézápolásban. Vagy esetleg a mentolillatú viasz az új divat a vasúti utazók körében?
A sötétkék kabátos utas riadtan felhorkant, és hátrált egy lépést a folyosó fala felé.
– Ez nevetséges! Csupán a torkomra vettem be egy pasztillát a huzat miatt!
– Valóban? – Vaneau halványan elmosolyodott, majd a férfi jobb zsebéből kikandikáló papírszeletre mutatott. – A pasztillák ritkán hagynak kék viasznyomot a felöltő bélésén. És még ritkábban kényszerítik arra a tulajdonosukat, hogy a folyosó sötétjében pecsételjenek át sürgősnek szánt leveleket.
Laurent kalauz szigorúan lépett a férfi mellé.
– Uram, jobb lesz, ha tisztázza a helyzetét, mielőtt begördülünk a következő megállóhelyre.
A sötétkék kabátos utas tekintete kétségbeesetten ugrált Vaneau éles szemei és a kalauz egyenruhája között, miközben görcsösen a kabátbélésébe nyúlt.