386/2. Az ázó boríték — Mentolos nyomok

– Ha megbocsát, uram – mondta Émile Vaneau szelíden, miközben zsebkendője sarkával óvatosan megtámasztotta a csöpögő borítékot –, a szúrós mentolillat nem kifejezetten a hivatali dokumentumok hagyományos védjegye. Különösen nem akkor, ha a szétfolyó tintát láthatóan nemrégen érte a nedvesség.
A zaklatott, kalapos utas riadtan pislogott a detektívre, ujjai görcsösen szorították a meleg papírt.
– Azt akarja mondani, hogy a birtoklevelem hamisítvány? De hiszen a kék pecsét teljesen ép!
– A pecsét valóban kék és tetszetős – bólintott Vaneau száraz eleganciával. – Ugyanakkor a viasz még meglehetősen langyos. A gyorsan kötő viaszok ritkán bírják a vasúti kocsik huzatát, kivéve, ha valaki alig néhány pillanattal ezelőtt nyomta rá a gyűrűjét a folyosó sötétjében.
Laurent kalauz aggódva lépett közelebb, felvont szemöldökkel szemlélve a csepegő borítékot.
– Monsieur Vaneau... csak nem azt állítja, hogy valaki a vonaton pecsételt át egy átázott iratot?
– A megfigyelése éles, Laurent – felelte Vaneau egy halvány mosoly kíséretében. – Bár én inkább úgy fogalmaznék: valaki nagyon szerette volna, ha ez a küldemény kétségbeejtően sürgősnek tűnik. Uram, árulja el, ki adta át Önnek ezt a levelet, mielőtt a zakója végleg átvenné a mentolos cukorka illatát?
– Egy sötét köpenyes alak tuszkolta a kezembe Varelmont-ban! – sziszegte a kalapos utas fojtott hangon. – Azt mondta, ha nem juttatom el a címzetthez Elberen előtt, mindennek vége!
Vaneau elgondolkodva pillantott a folyosó sötétedő ablakaira.
– Nos, akkor úgy sejtem, a címzett felkutatása nem tűr halasztást.