386/1. Az ázó boríték — Folyosói találkozás

Az Intercontinental Express kerekei ritmikusan kattogtak, amint Varelmont kivilágított lámpái lassan elmaradtak a sötétben. Laurent kalauz megkönnyebbülten fújt egyet, miközben egy zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát.
– Uram, engedje meg, hogy kifejezzem mély hálámat – fordult Vaneau-hoz. – Ha Ön nincs itt, még mindig a sorszámozó gépezet ketyegésétől retsegnénk.
– Ugyan, Laurent – legyintett szelíden Émile Vaneau. – A pánik csupán a képzelet rosszul időzített játéka. Ám úgy tűnik, az éjszaka még tartogat számunkra némi feladatot.
A folyosón botladozó új utas megállt mellettük. Kezében egy feltűnően nedves, kék viaszpecséttel lezárt borítékot szorongatott, amelyből halvány, szúrós pára szivárgott. Tekintete riadtan ugrált Vaneau és a kalauz között.
– Ez... ez nem lehet igaz! – lihegte a jövevény kétségbeesetten. – Valaki kicserélte a táskámat Varelmont-ban! És ez a boríték... ez ázik!
– Nyugodjék meg, kérem – lépett egy lépést közelebb Vaneau, és aprólékosan megvizsgálta a csepegő papírt. – A nedvesség ritkán robban, legfeljebb maradandó foltot hagy a zakóján.
– De uram, ebben a levélben van a birtoklevelem! – kiáltotta a férfi. – És rejtélyes mentolillatot áraszt!
Vaneau szárazon elmosolyodott, majd az ablakon túli feketeségre pillantott.
– Nos, Laurent, úgy sejtem, a Chantelle felé vezető úton sem fogunk unatkozni.