385/8. A ketyegő bőrtáska — Varelmont-i végjáték

Émile Vaneau lassan a mellényzsebéhez nyúlt, és előhúzta kopott ezüst zsebóráját. Egyetlen halk kattanással pattintotta fel a fedelét, töprengve pillantott az apró mutatókra, majd Laurent kalauz felé fordult.
– Pontosan négy perc múlva Varelmont állomásra érkezünk – jelentette ki nyugodt, kiegyensúlyozott hangon.
A szomszédos fülkékből kíváncsi utasok gyűltek köréjük a szűk folyosón: a sötétkék kabátos úr és az új kalapos utas is sápadtan figyelte a fejleményeket.
– Nem kell aggódniuk, a táska nem fog felrobbanni – intett Vaneau a tömegnek. – Mindenki azt hitte, egy pokoli szerkezet ketyeg odabent. A félrevezetés épp a pánikra épült. A csat melletti ezüstös fémpor és a szaporán pergő tik-tak elárulta: ez nem időzítő, hanem egy mechanikus bankjegy-sorszámozó présgépezet. A táska valódi tulajdonosa a mireval-i elszámoltatáskor megrémült, és az idegen fülkébe rejtette a bűnjelet.
– És ki ez a gazember, Monsieur Vaneau? – kérdezte Laurent fojtott hangon.
– A tulajdonos nem más, mint…
A mondat közepén a vonat hirtelen nagyot fékezett. A folyosói lámpák meglendültek, poharak csörrentek, amint az Intercontinental Express zökkenve begördült Varelmont kivilágított peronja mellé.
Kitárult a kocsiajtó, és két varelmont-i nyomozó lépett a folyosóra. A vezetőjük a sötét köpenyes utas felé fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamisító berendezés csempészése ügyében!
– …mint a sötét köpenyes úr – fejezte be Vaneau a mondatot sérthetetlen nyugalommal.
A letartóztatottat elvezették. A szerelvény lassan újra megindult. A folyosó végén ekkor egy új utas tűnt fel, aki görcsösen szorongatott egy furcsán ázó, lepecsételt borítékot. Vaneau csupán halk mosollyal figyelte a jövevényt, miközben elrakta a zsebórát.