382/1. A ketyegő utazótáska — Új árnyak a síneken

A zakatolás egyenletes ritmusa visszatért a VIP hálókocsi folyosójára, amint az Intercontinental Express elhagyta Elberen kivilágított sínpárjait. Laurent kalauz még mindig a homlokát törölgette, de a szemében már visszatért a megszokott szolgálatkész csillogás.
– Bámulatos volt, Monsieur Vaneau – suttogta a kalauz, miközben a zsebébe süllyesztette a hálókocsi mesterkulcsát. – És a rendőrök pont jókor léptek fel. De mondja, ez az új hölgy… nem tűnik kissé túlságosan is gondterheltnek?
Vaneau az ablakon túli sötétségből a folyosó végén álló magas, sötét köpenyes hölgy felé fordította a tekintetét. A hölgy rendkívül finom mozdulatokkal igazgatta a kalapját, de a kezében tartott kis méretű, bőrszíjas utazótáskát egyetlen pillanatra sem engedte el. Amikor Laurent közelebb lépett hozzá, a táska belsejéből halk, ütemes ketyegés szűrődött ki.
– Parancsoljon, madame, segíthetek a poggyászával? – kérdezte Laurent udvariasan, s a táska pántja felé nyúlt.
– Hozzá ne érjen! – szisszent fel a hölgy halk, de szokatlanul éles hangon. – Ez egy rendkívül törékeny, személyes tárgy. Egy precíziós műszer, ha úgy tetszik.
– Ketyegő műszer? – jegyezte meg Vaneau csendesen, s féloldalasan a hölgy felé fordult. – Ritka az olyan óraszerkezet, amely ekkora gondoskodást igényel egy éjszakai vonaton, madame. Saint-Mireux felé tartva a sínek rázkódása sem tesz jót a finom fogaskerekeknek.
– Önnek semmi köze az utazótáskám tartalmához, uram – felelte a hölgy, s a fülkéje felé sietett, majd a zárat élesen kattintotta maga mögött.
Laurent kérdőn nézett a detektívre.
– Mit gondol, Monsieur?
– Azt, Laurent, hogy az órák általában az időt mérik, nem pedig a titkokat – mosolyodott el Vaneau csendesen. – De ez a táska túl nehéz ahhoz, hogy csak rugókból álljon.