380/6. A kétségbeesés illata — Sorszámozott lemezek

Monsieur Vaneau finoman elmosolyodott, de szemeiben nem volt nyoma a vidámságnak, inkább egyfajta nyugodt, elemző ragyogás. „Valóban, a gondosság néha elkerüli az embereket” – jegyezte meg, és épp csak megérintette a koffer peremét. – „Ahogy a hüvelykujján is, amelyen nyoma sincs a »finommechanikai minták« gyengéd forgatásának. Sokkal inkább egy sorszámozott mintázat, amely egészen frissen, jelentős nyomással került a bőrébe. Mintha valami olyasmit tartott volna hosszú ideig, ami épp most készült el, és éppen most száradt meg.”
A sötétkék kabátos utas arca fehéren izzott, mint egy éjszakai lámpás. Nyögdécselve hátrált, mintha a fülke falába akarna olvadni. „De ez… ez lehetetlen! Én nem… nem…” szavai elakadtak, ahogy Laurent kalauz, kissé remegő kézzel, de határozottan szétnyitotta a vászonkoffer fedelét.
Laurentnek alig telt ki a lélegzete. „Monsieur Vaneau… Ezek… ezek nyomólemezek. Rézből. És a szag… az a bizonyos illat, most már tagadhatatlanul árad belőle.” A kalauz elhúzódt, mintha a koffer tartalma fertőző lenne. A frissen metszett réz és a még mindig éles nyomdafesték szaga betöltötte a fülkét, elnyomva minden más illatot.
„Valóban, a festéknek kiváló a szaglása” – bólintott Vaneau, közelebb hajolva, hogy megvizsgálja a lemezeket. Egyik ujjával finoman megérintett egy friss, még kissé ragacsos felületet. – „És, ha jól látom, ezek nem csupán minták, hanem… pontosan, Laurent. Sorszámozott bankjegynyomó lemezek. Kifejezetten a montverduni Nemzeti Bank számára, feltételezem. Milyen furcsa egy véletlen, hogy épp Valcourt-ba tartanak.” Monsieur Vaneau felnézett az utasra, akinek a szemeiben már nem a riadalom, hanem a tiszta kétségbeesés tükröződött. „És milyen szerencse, hogy nem találtunk még frissen nyomtatott bankjegyeket is a csomagolásban.”